6.rész "Kísérlet"

Kedves olvasóim! Itt is vagyok az új fejezettel. Ez a rész nem lett valami eseménydús, s elég rövid is, de remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket! Jó olvasást!

Amilyen gyorsan csak tehettem elsütöttem a fegyvert, azonban a fickó remek reflexeinek köszönhetően, a golyó egy társát találta el, ugyan is maga elé húzta. Újra megismételtem tettemet, viszont most már több sikerrel.  A lőszer vállon találta, majd pár másodperccel később a második nyakon. Közben a fegyver tulajdonosa földre kényszerítette Luke-ot, s felém is megindult. Persze a hülye is tudta, hogy fegyverrel a kezemben nálam van az előny. Ellenfelem sem volt ostoba, s ennek teljes tudatában nyomott meg egy vörös gombot, ami az egész épületben riadót csapott ki. Vízhang kíséretében célt talált a kilőtt töltényem. Újabb hulla feküdt a padlón.

- Gyerünk, keresnünk kell egy rejtekhelyet. – szólt Luke. Viharos tempóban kezdtünk újabb tervet szőni, sikertelenül. Csak egy üres szoba, semmi több. Oda szaladtam a főnökükhöz, s tőle is elvettem a fegyverét, majd dobtam át társamnak. Nekem már csak pár töltényem maradt, s ahogy láttam partnerem sem bővelkedett belőlük. Egybevéve 10 lőszerünk volt. A túléléshez való esélyeink talán rajta sincsenek a skálán. Egy erőteljes lökés árán törték be az ajtót, de mielőtt akár mit is tehettek volna, mi lecsaptunk. Szerencsénkre egy hat főből álló csapat érkezett a kivégzésünkre, akiket könnyű szerrel, az ajtó mögül le tudtunk szerelni. Már csak egy harcos maradt életben. Mindketten rászegeztük a halált nyújtó pisztolyt, mire ő eldobta sajátját, s felemelt kezekkel várta a sorsát. Közelebb mentem hozzá, s elvettem a névjegyét.

- Jones Hall. – olvastam fel hangosan a kártyán található nevet.

- Gondolkodjunk okosan. – kezdett el lépegetni a szobában Luke – Te ezt még megúszhatod. Csak annyi a dolgod, hogy szólj a soron következő egységnek, hogy sikerrel elvégeztétek a munkátokat. Mi szépen kisétálunk innen, s te túléled. Viszont, – emelte meg hangját, hogy elérje a kellő hatást – ha inkább más utat választanál, gondolj arra, hogy mi kijutunk innen, s keservesen meg fogsz fizetni. – az ember értette a célzást. Nagyon úgy tűnt, családja élete fontosabb, mint mi. Óvatosan emelte fel az adóvevőt, s nyitotta szólásra a száját, amin azonban egészen különböző szavak jöttek ki, mint mi azt vártuk. Újabb csapatot szólított fel. Hamar őt is kiiktattuk, majd a csata helyett mást terveltünk ki. Az ajtót amennyire tudtuk visszaállítottuk eredeti helyzetére, s csak reménykedtünk, hogy elegendő időnk lesz a terv végrehajtására.

*Violet szemszöge*

Miután a nyugtatót és a fájdalomcsillapítót is megvettem, visszatértem a kis búvóhelyemre. A nyugodt alvás érdekében két tablettát is beszedtem, majd összekuporodva bebújtam az ágyamba. Míg álom nem jön a szememre, gondolkozni kezdek. Amint adódik lehetőségem, el kell mennem. Pontosan emlékszem az első találkozásunkkor Niall azt monda: „Nyugi, én, nem akarlak a holtak közé sorolni. Azonban mások oly szívesen vennék, ha csak úgy odadobnánk téged eléjük”. Vajon a portás is nekik dolgozik? Mármint Niall csapatában van? Vagy esetleg a mások csapatát erősíti? Azonban meglehet, hogy csak egy átlagember. Viszont nem hagy nyugodni; miért nézett olyan sokáig? Szemhéjam lassan lezárja látásom, s a nyugtatók segítségével végre sikerül álomba szenderülnöm.

Hangos kopogásra pattannak ki szemeim, s robbanok ki az ágyból. A hang megszűnik, majd egy éles hang helyettesíti.

- Kisasszony, kérem! A személyzet egyik tagja küldött. Ajándékcsomagja érkezett. – testem remegni kezdett, a félelem minden porcikámat átjárta. Kellet egy perc, mire reagálni tudtam erre, s ajtót nyitottam, persze csak félig. Nem óhajtottam, még véletlen sem megadni az idegennek azt a lehetőséget, hogy be tudjon férkőzni a szállásomba. Szó nélkül, gyorsan kaptam ki a kezei közül a nekem címzett dobozt. A bejáratot szolgáló tárgyat villámsebességgel zártam vissza, s magamhoz híven kétszer is ráfordítottam. A meglepetés csomagtól levert a víz, mintha csak pestist terjesztene dobtam el. Kínomban, már szó szerint a hajamat tépkedtem, s sírtam. Tudtam, ez a kis doboz azt jelenti megtaláltak. Nem lesz könyörület. Bő, egy órát töltöttem az érzéseim kiadásával. Dühöngtem, féltem, s akárcsak egy kis óvodás, aki nem kapta meg a játékát, csapkodtam magam a földhöz. Mikor sikerült lenyugodnom, értelmetlen módon éreztem magam tisztának, s gondtalannak. Persze az utóbbit csak részben. Könnyeim még mindig nedvesítették arcom, nem akart abbamaradni. A levegőt kapkodva tudtam tüdőmbe juttatni, nyugtalanságom miatt. Térdeimen kúsztam oda, az elhajított tárgyhoz. Nem éreztem magam sem érzelmileg, sem fizikailag elég erősnek, hogy kinyissam, ennek ellenére szeretném minél hamarabb átesni rajta. Nehézségek árán, de képes voltam eltávolítani a doboz tetejét, s csodálkozva állapítottam meg, üres. Most már semmit sem értek. A fejem az ablakok között cikázott, hátha figyel valaki, viszont nem láttam senkit.

- Csak legyen már vége. – motyogtam magamban. Tekintetem a doboz tetejére tévedt, ugyanis vissza akartam tenni. Kisebb szívrohamot kaptam, mikor megláttam rajta az írást.

Látlak!

Ismételten az ablakok felé néztem, viszont most is hiába. Könnyeim újra arcomat kezdték átszelni. A fürdőbe rohantam, s a tükrön is várt egy felirat.

Ha, azt hiszed, hagyok egy ilyen értékes kincset elfutni, mint te. Nagyon tévedsz!

Túl sok volt ez nekem egyszerre. A fejem egyre nehezebb kezdett lenni, s talpam alól kicsúszott a föld. Nagy koppanással értem földet a fürdő kemény padlóján, s hunytam le a szemem.